II. ADVENTI GYERTYAGYÚJTÁS KISBÉREN

2018. december 10. , hétfő

A Kisbéri Nagyboldogasszony Római Katolikus templom melletti téren gyűlt össze a város apraja nagyja 2018. december 8.-án este, a II. adventi gyertyagyújtásra.

Bozori Zsuzsanna a Kisbéri Járási Hivatal vezetője mondott ünnepi köszöntőt, majd meggyújtotta a város koszorúján a második gyertyát. A rövid ünnepség folytatásaként Bajnóczi Márió, a Hánta – Ászár – Kisbéri Társult Evangélikus Egyházközség lelkésze osztotta meg karácsonyi gondolatait, majd ezen gondolatokhoz kapcsolódóan Iványiné Kele Márta tanárnő mondta el Babits Mihály Csillag után című költeményét.
A gyertyagyújtási ünnepség zárásaként az egyházközség vendégül látta a megjelenteket egy pohár forralt borral és teával.

(az ünnepség meghallgatható a „Kisbér Város” csoport facebook oldalán.)

BABITS MIHÁLY: Csillag után.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itt hagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának,
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal,
keserű szagú mirhámmal,
kenném véres lábadat.

(Babits Mihály Csillag után című költeménye elsősorban talán nem is a Jézus betlehemi megszületéséhez és Jeruzsálem melletti kereszthalálához kapcsolódó ismereteink révén válik meggyőzővé, hanem azzal, ahogy a tér és idő távlata valóságossá alakul a versben.
Mert nyilvánvaló, hogy mindaz, amit elmesél a versbeni beszélő, nem történt meg vele. Ez a személy „életunt szobájában” gondolkodik. Pontosabban álmodozik arról, amit az égen megpillantott csillag idéz föl előtte. „Ó, ha most mindent itt hagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok, betlehemi éjszakán!” –, sóhajt föl ez a személy, és ezzel egy különleges élmény kialakulásának lehetünk a részesei. Ez a személy olyan részleteket kezd felvillantani arról az elképzelt hosszú útról, melyre elszánta magát, hogy azok teljesen valószerűeknek tűnnek fel.
Olyan sok határon és vámon kell keresztül verekednie magát ennek a Jézushoz igyekvő léleknek, hogy a végén már nem is Betlehemben, az újszülött mellett, hanem harminchárom évvel később, Jeruzsálem határában, a Golgotán találjuk. És ez nemcsak meghatóan szép költői idő- és térösszevonás. Ezzel tud kifejezésre jutni az a mérhetetlen elszánás, mely a vers valódi szervező ereje: hogy ha mégis kimozdulna „életunt szobájából” ez a csillagra felpillantó valaki, akkor útja természetesen Jézushoz vezetne. Legyen szó az újszülöttről, vagy a keresztre feszített felnőttről.
(Penckófer János)